Csókay Ákos: A Harlem shake-jelenségről
2013. március 03. írta: Digitális Identitás

Csókay Ákos: A Harlem shake-jelenségről

A mém mint az identitás nárcisztikus kommunikációja

 

A gagnam style őrületből éppen csak ocsúdva már bele is szaladtunk a harlem shake mániába. Mindez abba az irányba mutat, hogy a sztárok mellett feljövőben vannak a „no name” alkotók, akik vicces vírusvideókkal, egyszerű, utánozható mozdulatsorokkal lesznek nagyon gyorsan világhíresek. Minden valamire való baráti társaság, munkahelyi kollektíva, projekt team, az izraeli hadseregtől, a tunéziai középiskolásokon, az amerikai egyetemistákon keresztül a magyar kollégistákig és úgy általában mindenki a világon jelenleg azon fáradozik, hogy extrémebbnél extrémebb jelmezekben és teljesen abszurd helyzetekben utánozzon le egy totálisan értelmetlen, ám végtelenül egyszerű mozdulatsort 30 másodpercben. Ez maga a harlem shake.

Nem mellesleg napjainkra már több tízezer ilyen videót töltöttek fel a közösség alkotók, amit talán már 100 millió kíváncsi, kritikus vagy unatkozó tekintet kísért végig. 


Magyar mutációk is kitesznek magukért, nincs szégyenkezni valónk.

Mi ez? Miért csináljuk? Kik ezek az emberek? És egyáltalán kinek van ideje a nagy ’semmire-ránemérés’ közepette, ilyen l’art pour l’art akciókra?A külső szemlélő az ’ilyenek-ezek-a-mai-fiatalok’ meg ’a-zinternet’ felemlegetésén túlmenően is maximum ezen kérdésekig jut. Mi végre akkor ez az egész őrület?

A magyarázat bennünk van, mert a harlem shake mi vagyunk. Üzenünk magunkról a világnak.

Lássuk tehát magát a jelenséget egy kicsit közelebbről. A hazai mém-kutatás egyik szakértője, Menkó Gábor a következőképpen határozza meg a mém fogalmát: „a mém olyan tudati és kulturális replikátor, amely gondolati egységekben terjed viszonylag pontosan tudatról tudatra attól függetlenül, hogy az adott tartalom valós vagy sem”. Menkó azt állítja, hogy „ahogyan a fizikai környezet integrálása hozzájárul az alapvető identitáshoz, úgy a tudás alapú társadalom környezetében fellelhető kulturális elemek is hasonlóképpen épülnek be a személyes önmeghatározás fogalmi struktúrájába. Tömören, azok vagyunk, amit (digitálisan) elfogyasztunk.” Ezen definíció alapján könnyen belátható, hogy a mém is egyfajtaidentitás-kommunikációs eszköz. Vagyis olyasmi, mint a homlokzatunk, énünknek tehát az a felülete ahol az én-bemutatás zajlik. A mémek segítségével nem teszünk mást, mint tettük azt korábban viccek társasági előadásával, vagy korábban katonatörténetek elmesélésével, népi énekek, műdalok eléneklésével vagy egy szatmári verbunkos eljárásával. Egy kollektív rítust adunk elő újraértelmezve, individuális remixben. És azzal és ahogyan a rituálét eljátsszuk, újraértelmezzük, magunkhoz igazítjuk – új tartalom és új forma születik: variációk egy témára.

Az elemzésünk központjában álló táncos utánzó-show receptje persze korántsem ismeretlen. Az utánzás folyamat, mint a tanulás egyik legalapvetőbb formája, egyedfejlődésünkben és az emberi kultúra elsajátításában, sőt az új alkotásában is központi szerepet játszik. Egyszerű mozdulatsor, fülbemászó dallam, sokszor önmagában értelmetlen szöveg, amely úgy tűnik egyre egyszerűbb, primitívebb lesz. Az utánzók potenciális köre így könnyen a végtelenbe tágul. Ahogyan történt ez a tavalyi gagnam style című főpróbán. Ennek rengeteg előképe van a poptörténelemben emlékezzünk csak a 90-es évek nagy slágerének számító Macarena-jára, vagy a 80-as évek gyerekzsúrjaiban kizöldellő kacsatáncra, vagy a kevésbé nemzetköziesed limbó-lázra. Vélhetően a koreografált videoklippek elterjedése magyarázza kínálati oldalról ezen jelenség tömegessé válását.

Csak éppen a színpad lett kissé nagyobb és így a produkciónk nem csak pár tíz emberhez jut el közvetlen fizikai környezetünkben, hanem a világ bármely tájára, akár emberek millióhoz. Ettől még persze teljesen jogos a „na és?” kérdés feltétele. Miért jelentene ez szükségképpen minőségi változást?

A kommunikációs tartalom megvalósítója szándékai szerint valóban nem különbözik az én-prezentáció korábbi, már említett formáitól, azonban nem szándékolt következményei és lehetséges hatásai tekintetében – éppen kiterjedtsége és örökös nyomhagyása miatt – hiba lenne egyenlőségjelet tenni a két jelenség közé. Pontosan azáltal, hogy ezzel mindenkinek üzenünk, és hogy a ’szóljon a lehető legnagyobbat’, illetve a ’legyen minél extrémebb’ jelentik a kizárólagos szerkesztési elveket. Ez az elv vezeti mindannyiunk „közös Facebook ismerősét”, aki azzal frusztrálja barátait, hogy profiljára rendszerint különféle egzotikus tájakról jelentkezik be mindig-mosolygón és vidáman. Az így a bemutatott és az így megmutatkozó személyiségek szükségszerűen tűnnek erősen excentrikusnak, túlretusáltnak és ebből adódóan mesterségesen konstruáltnak.

untitled.png

Nárcisszushoz hasonlóan így valamennyien a globálissá tágult világ tengerének tükrében szemlélhetjük, csodálhatjuk és oszthatjuk meg bárkivel önnön produktumunkat, a felépített digitális identitásunkat, vagy másképpen saját magunkat.

Hogy ezt gagnami vagy harlemi stílusban tesszük, nos, ez voltaképpen tényleg mindegy.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://digitalisidentitas.blog.hu/api/trackback/id/tr265115418

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.