Most, amikor lehetetlen úgy megnyitnunk egy globális híroldalt, hogy a PRISM szócska ne szerepeljen legalább két hír címében, s amikor a legnagyobb online cégek egymásra licitálva cáfolják (erősen egyeztetett szöveggel), hogy valaha is nagy mennyiségű adatot adtak volna rendszerszerűen kormányzati ügynökségeknek (remek tematikus összefoglaló magyarul pl. itt), talán elsiklik a figyelmünk arról, hogy mi is a probléma gyökere.

A probléma felszíne ugyebár az, hogy talán minden jelentős digitális lábnyomunk helyét (legyen az a Facebookon, a Googleben, az Apple vagy a Microsoft alkalmazásain) folyamatosan szűrték és riportálták. Mégpedig nem célzottan, csak a „rosszfiúk” digitális lábnyomait követve, hanem gyakorlatilag mindenkiét. Arról már eltérnek a vélemények, hogy miért is probléma, ha egy állami ügynökség az interneten található adatokhoz rendszer-szinten fér hozzá. Már persze, ha egyáltalán ez a probléma. Ugyanis mint később látjuk az Európában és USA-ban erről beszélő véleményvezérek már a probléma megfogalmazásában is gyökeresen eltérnek egymástól

Alapvetően kétféle digitális lábnyomot hagyunk a kibertérben:

1, amit mi magunk kreálunk, ennek 2 alesete van:

1a) a nyilvánosság egy szeletének célozzuk (pl: egy Facebook posztunk, egy kör e-mailünk, egy blog-bejegyzésünk)

1b) alapvetően nem a nyilvánosságnak szánjuk (telefonos híváslistánk, böngészőnk linklistája)

2) és amit mások készítenek rólunk, ennek szintén 2 alesete van:

2a) aminek rögzítésébe és nyilvánosságra hozatalába beleegyeztünk (pl. egy rólunk készülő fotóriport, barátunk által TAGelt, általunk jóváhagyott Facebook-képek)

2b) aminek a rögzítésébe és nyilvánosságra hozatalába nem egyeztünk bele (pl. autónkat követő magánnyomozó feljegyzései a hollétünkről, ismeretlenek által helyszínnel és idővel posztolt fénykép a Facebookon, amibe épp belelógunk stb.)

A digitális identitásunk körüli kérdések mindig akkor szoktak fellángolni a médiában, amikor az egyik kategóriába vélelmezett lábnyomról kiderül, hogy igazából a másik kategóriában parkol. Például mikor kiderült, hogy csak azzal, hogy bekapcsolt telefonnal járkálunk a zsebünkben, a mobilszolgáltatók (és igény esetén az állami ügynökségek) tudhatják mikor merre jártunk. Vagy azzal, hogy a Gmail-t használjuk, egy kontextuális elemzést végző egyszerű kis szoftver olyan AdWords-öket fog a szemünk elé dobálni a böngészőnkben bármerre is járunk az interneten, amik tartalma kapcsolódik a leveleink leggyakoribb szavaihoz.

Digitális lábnyomok tárolása: Európa vs. USA

Az európai adatkezelési felfogás és gyakorlat leginkább az, hogy ha lehet, akkor ne tároljanak rólunk semmilyen információt, ha pedig tárolnak, akkor minimálisat: az adott ügyhöz nélkülözhetetlen mennyiségű adat kerüljön rögzítésre és átadásra. Így az európai jogalkotók ennek fényében hoznak szabályokat, és a jogvédő szervezetek ilyen beadványokkal támadják a túl sok adatot begyűjteni akaró kormányzati ügynökségeket vagy multinacionális vállalatokat. Így az óceán keleti partjáról nézve a PRISM ügyben az a felháborító, hogy azt a rengeteg adatot, amivel ezek a cégek működésük okán elérnek, átadják a hatóságoknak, amikor pedig a hatóságoknak nincs szükségük belőle MINDEN adatra. Eszerint a felfogás szerint a PRISM ügynek az a megoldása, hogy az állami ügynökségek csak nyomozati körben kapnak adatokat, csak a célzott személyekről és azok kapcsolati hálójáról, és csak egy meghatározott időszakra.

Az amerikai felfogás teljesen eltérő az európaitól. Ahhoz hogy ezt megértsük, vessünk egy pillantást az Egyesült Államok Alkotmányára. Bármelyik más nyugati ország alkotmánya arról szól, hogy mi az állam feladata, mi az állampolgárok feladata, s hogyan menetelnek együtt boldogan egy közös jövő felé. Aki már valaha végigolvasta az amerikai alkotmányt az először nem hisz a szemének. Abban ugyanis az van leírva, hogy az egyes állampolgár hogyan védheti meg magát az állami önkénytől. Hogyan szállhat szembe az egyén legálisan a kormányzó hatalommal. És milyen eszközök állnak rendelkezésére, hogy egy túlburjánzó állami vezetést leváltson. És mindösszesen ezt rögzíti az USA alkotmánya. Semmi közös munka és közös összeborulás. Egyéni érdekérvényesítés vs. állami önkény. Egyén vs. állam.

Ezért a PRISM-botrányban nem az a felháborító egy amerikai számára, hogy az állami ügynökségek miért kaptak óriási mennyiségű adatot ezektől a cégektől. Hanem hogy:

1) ezek a cégek ezt miért tagadják?

2) miért nem férhet hozzá MINDEN USA-állampolgár azokhoz az adatokhoz? Hisz az állam hozzáfér, vagyis így előnybe kerül az egyén vs. állam meccsen.

Ha tehát a Facebook azt mondta volna: "Hello Facebookozók! Ezeket meg ezeket az adatokat adtuk át az USA kormányzati ügynökségeinek. S holnaptól ezeket az adatokat nyilvánossá tesszük, azaz senki nem tarthatja őket ’private’ vagy ’for my friend only’ státuszban", akkor a CNN-en maximum egy reggeli kávékortyolgatós műsorban kapott volna a hír 3 percet, az idei rekord búzatermés után. De azzal, hogy a cégek a bizonyítékok ellenére mondják, "ilyen adatot nem adtunk át", az állampolgár joggal kérdezi meg: "Hékás! Hát a kormányzatot az én adómból fizetik. Miért tudhat ő olyat, amit én nem tudok? Hogy lehet kiegyenlített ez a kapcsolat?"

Az, hogy Amerikában milyen tartalmú adat nyilvános, az sokkal kevésbé érdekes, minthogy minden adat, amit az államigazgatás gyűjt, elérhető legyen az állampolgárok számára is. Ugyanis ők fizetik az államot. Hogy értük tegye a dolgát. S ne titkolózzon azzal, hogy épp min dolgozik az ő pénzükön. Ezen hozzáállás megértéséhez segíthet, ha egy pillantást vetünk arra hogy Amerikában mi számít nyilvános adatnak:

Amerika összes háztömbjének lakójának bőrszín szerinti infografikus listája: http://projects.nytimes.com/census/2010/explorer

Amerika összes lakóingatlanjának pontos vételára az utóbbi 20 évben történt tranzakciókkal együtt: http://www.zillow.com/

Amerika összes szexuális bűncselekményt elkövetett emberének neve és pontos lakcíme: http://sexoffender.com/

Amerika összes valaha letartóztatott állampolgárának listája: http://www.felonspy.com/

Ha valaki kéri, e-mailben, vagy sms-ben értesítik, ha egy priusszal rendelkező ember a közelébe költözik (mert nekik az ítélettől kezdve nyilvános a lakcímük is, azon felül, hogy priuszuk van): http://www.familywatchdog.us/servicetext/family.asp)

Európában a fenti weboldalak indítói vagy nem kapnának hivatalos információkat, vagy amint elkezdenék feltölteni az adatbázisaikat nyilvánosan elérhető adatokból, azonnal személyiségi jogi perek ezrei zúdulnának a nyakukba. Az Egyesült Államokban a fentiek mind kormányzati támogatással nyilvánosságra hozott adatok, melyek azonnal a digitális identitás részeivé válnak.

Tehát mi is a probléma valójában a PRISM-mel? Lehet a probléma egyéni ízlés kérdése? Az világos, hogy személyes adataink kerültek VALAMELYIK fenti adatmezőből EGY MÁSIK adat kategóriába. És az is világos, hogy olyanok férhetnek hozzá bizonyos adatunkhoz, akikről eddig nem gondoltuk, hogy ilyen minőségben férnek hozzájuk. De hogy ezzel pontosan mi a probléma, az nagyban függ attól, hogy az óceán melyik partjáról nézzük ugyanezt. Hogy milyen környezetben nőttünk fel, hogy milyen társadalmi adatkezeléshez vagyunk hozzászokva. És itt megint pontosan oda értünk vissza, mint sorozatunk első 3 bejegyzésében: digitális identitásunk intim szférájának nagysága és milyensége ugyanúgy kultúrafüggő, mint fizikai személyes terünk nagysága és milyensége. Attól függetlenül, hogy az előbbi mindössze 10-15 éve alakult ki, egy globális és homogén hálózat részeként, míg az utóbbi az elmúlt 500-1000 évben alakult és formálódott, földrajzilag elszigetelt, igen sokszínű és heterogén módon.